Fücsök István: Tényleg egyszer megszeretem ByAlex euróvíziós dalát?

2013. máj 15.



Vajon van-e kapcsolat zenei ízlésünk és személyiségünk között? Ha van, milyen törvényszerűségek határozzák meg? Egyes elgondolások szerint a zenei ízlésünk a tudatalatti működéséről hordoz információkat, mások közvetlenül bizonyos személyiségvonásokhoz kötik zenei preferenciáinkat. A téma kutatása számos nehézségbe ütközik, hiszen mind a zene világa, mind a személyiség rendkívül sokszínű. A zenei preferenciakutatások arra törekednek, hogy olyan jellemzőket találjanak, amely mentén a stílusok mindegyike megragadható.

Megismerni és megszeretni – vagy megunni?

A legtalálóbb „közös nevezőnek” a zene komplexitása bizonyult: többek között dallamvezetés, a hangmagasság, a hangerő, a ritmus változatosságát értjük rajta – végső soron azt, mennyire váratlan, bejósolhatatlan a dallam a hallgató számára. Egy dal, de akár egy zenei stílusra általában jellemző objektív komplexitás statisztikai módszerekkel aránylag jól meghatározható, így egy kutatás során – eltérően komplex zenék alkalmazásával – a hallgatóra gyakorolt hatás vizsgálható. Ha egy teljesen újszerű, szokatlan, azaz objektíve nagyon komplex dallamot hallunk, akkor annak alakulását nagyon nehezen tudjuk bejósolni. Ha ugyanezt a dallamot egyre többször halljuk, annak alakulása egyre ismertebb lesz, ennek következtében kevésbé lesz újszerű, váratlan. Bár a dallam objektív komplexitása nem változik, az ismertség hatására a szubjektív komplexitás, azaz a hallgató által érzett „újszerűsége” csökken. A szubjektív, hallgató által érzett komplexitás a familiaritás (a dallam ismerősségének) és az objektív komplexitás egymásra hatásának az eredménye. A familiaritás az adott szerzemény, tágabb értelemben a stílus vagy akár a hallgató zenei kultúrájának a befolyásoló hatását jelenti. (Ugyanaz a dallam egy európai fülnek ismerősen hat, míg más kontinensen furcsán csenghet.)

„Csak jó zene van! ‒ legfeljebb nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő embereknek játsszák” (Moldova György)

A zenei ízlés kialakulásának egyik elmélete alapján sem a túl bonyolult, sem a túl egyszerű dallamok nem válnak kedvenceinké. Törekszünk ugyanis arra, hogy arousalszintünk (az általános agyi aktiváció szintje) optimális legyen. A komplexebb, izgatóbb zenék eredményeképpen a hallgató nagyobb arousalszintet tapasztal. A zenei ingerek mind az agy örömközpontját, mind az averzív (kellemetlen érzésekért felelős, idegenkedést kiváltó) rendszer központját stimulálhatják. Előbbinek az érzékelési küszöbe alacsonyabb, mindez azt eredményezi, hogy az alacsony arousalpotenciállal rendelkező zenei stimulusok bizonyos mértékig aktiválják az örömközpontot, de nem váltanak ki aktivitást az averzív központban. Már mérsékelten „izgató” zenék is maximális aktivitást eredményeznek az örömközpontban ‒ ugyanakkor hatnak a magasabb aktiválási küszöbbel rendelkező averzív központra is. A nagyon komplex, magas arousalpotenciállal bíró zenei stimulusok az előzőekből következően már nem tudnak magasabb aktivitást kiváltani az örömközpontban, ellenben az averzív központban igen, így a dallam kedveltsége, mely a két hatás eredőjeként jelentkezik, alacsonyabb lesz, mint egy mérsékelten komplex szerzemény esetében.

A hallgató által érzékelt szubjektív komplexitást ‒ és ezáltal az arousalszintet ‒ viszont az ismételt meghallgatások csökkentik. Hosszú távon tehát azok a zenék válnak kedvenceinkké, melyek objektív komplexitása az optimális szintet éppen annyira haladja meg, hogy a dallam szubjektív komplexitása – melyet az ismételt meghallgatások mérsékelnek ‒ fokozatosan az optimális arousalszint-emelkedést váltsa ki. Ez az optimális szint azonban egyénenként változó – ezért is annyira változatos a zenei ízlés.

A tartós siker titka – avagy Wagner zenéje valóban jobb, mint amilyennek hangzik?

Mark Twain tréfás állítása tulajdonképpen azt sugallja, hogy az igazán jó zene megértéséhez idő kell. Egy finn kutatás – talán tartva attól, hogy a híres író esetleg tévedett ‒ a Beatles tizenkét albumát elemezte, számítógépes statisztikai módszerekkel pontozva mindegyik album dalainak komplexitását. A kapott eredményeket összevetették azzal, hogy az adott lemez hány hetet töltött a slágerlistán a kiadását követően közvetlenül, illetve hogyan alakult az albumok népszerűsége az azóta eltelt időszakban. Megállapították, hogy a viszonylag egyszerűbb – objektíve kevésbé komplex ‒ albumok (pl. Please Please Me) azonnal népszerűek lettek, előkelő helyen nyitottak a slágerlistán, de az azóta eltelt évtizedekben viszonylag kevés elismerést kaptak. Ellentétben az együttes komplexebb albumaival (pl. Abbey Road, Let it Be, White Album), amelyek relatíve gyengébben „teljesítettek” közvetlenül a megjelenésük után, azonban az 1960-as éveket követően is megőrizték népszerűségüket mind a kritikusok, mind a közönség körében.

Hip – HopP?

Természetesen azt, hogy mit hallgatunk szívesen, nem csak maga a zene, hanem számos más tényező ‒ például a zenehallgatás körülményei, társas kapcsolataink, személyes tulajdonságaink ‒ is befolyásolhatják. Úgy tűnik, zenei ízlésünk kialakulásában a serdülőkor, illetve a fiatal felnőttkor a „kritikus időszak” – az ekkor kialakult preferenciáink egész életünk során meghatározóak.

Ha ez igaz, akkor egy a közelmúltban végzett – nem, életkor, iskolai végzettség és lakóhely szerint reprezentatív ‒ magyar kutatás eredményei alapján idővel jelentős átrendeződésre kell számítani az egyes zenei stílusok megítélése terén: olyan hagyományosan népszerű irányzatok, mint a blues vagy a country kedvelőinek tábora a jövőben csökkenni fog, helyüket átveszik a fiatalok körében ma kedvelt stílusok. Az említett két irányzat az 50‒59 éves korosztályban ugyan ma is kedveltnek számítanak, azonban a zenei ízlés kialakulása szempontjából valószínűleg kritikus legfiatalabb korcsoportban kevés rajongót tudnak felmutatni. Úgy tűnik, ezek helyébe a „modernek számító” rap és az elektronikus zenék lépnek. Kérdés természetesen, hogy mennyire tudnak ezek az új irányzatok gyökeret ereszteni, „tradicionálissá válni” – ha nem, akkor minden elméleti fejtegetés ellenére lehet, hogy jelenlegi rajongóik inkább csak kellemes nosztalgiával emlékeznek majd fiatalkoruk kedvenc slágereire, de nem fogják aktuális kedvenceikként megnevezni a stílust. A kutatás eredményei alapján néhány zenei irányzat (például, rock, pop, funky vagy akár a klasszikus zene) viszonylag stabil kedveltséget tudott felmutatni minden korosztályban, azaz ezek népszerűsége nem függ jelentősen az életkortól. A férfiak és nők zenei ízlése közt a legnagyobb különbség a heavy metal megítélésében tapasztalható – a férfiak 35%-a, míg a nőknek csupán 17%-a szereti a „fémzenét”. Mindkét nem esetén a rock, a pop és a filmzene bizonyult a legkedveltebb stílusnak, de a stílusok népszerűsége eltérő a nemek között. A rock a férfiak körében népszerűbb, mint a nők körében, a pop és a filmzene esetén fordított a helyzet. Talán meglepő, de a klasszikus zene közel ugyanakkora táborral rendelkezik a férfiak és a nők körében is. Várható volt ugyanakkor az, hogy a magasabb iskolai végzettségűek között kedveltebb a klasszikus zene, de ugyanez elmondható a dzsesszről és a bluesról is, amelyek támogatóinak aránya csaknem kétszer akkora a felsőfokú, mint az alapfokú végzettségűek közt. Iskolai végzettségtől függetlenül a pop, a rock és a filmzenék a legkedveltebbek, azonban a felsőfokú végzettségűek körében kiugróan magas a rock népszerűsége.

Bár a zene életünk számos területén jelen van, a zenei ízlésünket kialakulását vizsgáló kutatások viszonylag kis számban látnak napvilágot. A tudományosan alátámasztott törvényszerűségek megállapításához az elméleteket megalapozó tapasztalati bázis szélesítése és mélyítése mellett szükséges a kutatási módszerek tökéletesítése is.

Posted by NRC Marketingkutató in : Egyéb,

Kapcsolat

NRC Kft. 1034 Budapest, Kenyeres utca 28. www.nrc.hu

piackutatas@nrc.hu
Facebook Twitter

Küldjön üzenetet nekünk!