Molnár Judit: A mai párkapcsolat = pár kapcsolat?

2012. dec 18.



Vagy le tudunk még élni egy életet egy ember mellett?

Türelmetlenek vagyunk a másikkal, nem vagyunk hajlandóak kompromisszumokat kötni, nem harcolunk a kapcsolatainkért, hanem eldobjuk őket, mint egy használati cikket, és még a média is megerősít abban bennünket, hogy ezt így kell csinálni. Sok az elvárás az élet minden területén, és az emberek egyre rosszabb anyagi helyzete sem hat kedvezően a párkapcsolatokra. Így látják ezt sokan a hazai 18‒59 éves lakosság körében. A másik oldalról ugyanakkor felmerül a kérdés: vajon érdemes-e a körmünk szakadtáig küzdeni valami olyasmiért, ami nem működik? Alaptalan hitegetés lenne az, hogy ez a cikk meg fogja adni a választ erre a kérdésre, illetve pontos receptet nyújt ahhoz, hogy mit kellene másként csinálnunk ahhoz, hogy egy jól működő, hosszú távú párkapcsolatban tudjunk élni, de sok érdekességet megtudhatunk azért belőle.

Az eredmények az NRC 1200 fős mintán, a 18–59 éves lakosság körében készült kutatásából származnak, az adatfelvétel 2012 novemberében zajlott. A belőlük levont következtetések ugyanakkor erőteljesen tükrözik a szerző véleményét, ezért fenntartásokkal kezelendők!A cikkben található idézetek a kutatásban feltett nyitott kérdésekre adott válaszokból származnak.

Miért lesz annyi NEM a sok boldogító IGENBŐL?


Hazánkban nagyjából minden második házasság végződik válással. De miért van ez így? Mit gondol erről a felnőtt lakosság? Az erre adott válaszok alapvetően négy különböző típusú indok köré csoportosulnak:

1. Türelem, tolerancia, kompromisszumkészség hiánya: Nem figyelünk eléggé a másikra, a mai rohanó világban a párok gyakorlatilag „elmennek” egymás mellett. Nincs elég idő és akarás sem arra, hogy meghallgassuk a másikat és odafigyeljünk rá. Az a tény, hogy a nők is egyre inkább részesei a szélmalomharcnak, dolgoznak, karriert építenek és mellette a hagyományos női szerepekben is meg kell felelniük, szintén nem a meghitt esti beszélgetések irányába hat.

„Szerintem keveset beszélgetnek a párok, nem szánnak elég időt egymásra, egymás megértésére és megismerésére. Folyamatosan kell boldoggá tenni a párunkat, nem csak az elején. Vonzóvá és érdekessé kell tenni a hétköznapokat is!”

2. Pénz, rossz anyagi helyzet: Nehéz úgy boldognak lenni, ha a mindennapjaink során meghatározóvá válik az abból eredő stressz, hogy mi fog holnap az asztalra kerülni, miből törlesztjük majd a lakáshitelünket és miből fogjuk kifizetni a gyerek egyetemi tandíját.

„Mert nagyon rosszul élünk. Röviden és tömören. A csóróság miatt totál depressziós mindenki, stresszelünk, idegbetegek vagyunk, és a munkahelyi zaklatottságot sajnos rendre azokon vezetjük le, akiket szeretünk. Mindig az otthoniak kapják a rosszat. Ez vezet ide.”

3. Problémamegoldásra való hajlam hiánya: Ha egyértelművé válik egy kapcsolatban, hogy valami nem működik jól és változtatni kellene rajta, és a pár még el is jut eddig a felismerésig, akkor is sokszor hiányzik az erő és az akarat arra vonatkozóan, hogy helyrehozzák a dolgokat. Sokan a médiát is okolják emiatt, hiszen az ember lépten-nyomon azzal találkozik, hogy ami elromlik, azt le kell cserélni, nem érdemes megjavítani. Miért is lenne ez máshogy a párunkkal? Hiszen mindig lehet találni szebbet, jobbat… Ráadásul a társadalmi normák, elvárások sem gördítenek már akadályt a válások elé: manapság ez már nem szégyen, hanem egy „mindennapos” történés.

„Mert az emberi kapcsolatok is olyanok lettek, mint a boltban kapható termékek: használd, aztán dobd el, és szerezz be újat. Plusz mert egyáltalán nem kitartóak az emberek és nem elvhűek, hamar felejtenek (régi szép emlékeket). Sajnos már ki van égve az emberiség, erős ingerek kellenek mindenhez, így a szerelemhez is, és ha picit is lanyhul, nem veszik a fáradságot, hogy felszítsák a tüzet, hogy tegyenek érte. Erős ingerek meg bőven vannak máshonnan, pl. média.”

4. Példakép, minta hiánya: Mivel egyre több a válás, ezért egyre kevesebb gyerek tud felnőni olyan családban, ahol azt látja, hogy a szüleik szeretik egymást és kitartanak egymás mellett. Kitől is tanulhatnánk meg/leshetnénk el a legjobban, hogy mi kell a jó párkapcsolathoz, mint a saját szüleinktől? Ráadásul az elvált szülők párkapcsolatokkal szembeni szkepticizmusa, negatív hozzáállása is sok esetben ragadós lehet… Hová vezethet ez az ördögi kör? A fenti képlet alapján még több váláshoz… (DE: ne feledkezzünk meg arról, hogy a negatív példa is tud jó példa lenni, és sokan tanulhatnak is a szüleik által elkövetett hibákból)

„Mivel sokan csonka családban nőnek fel, nincs megfelelő minta előttük, hogy milyen is egy kiegyensúlyozott párkapcsolat, egy boldog család.”

Vannak ugyanakkor olyanok is, akik a helyzetet nem látják ennyire tragikusan, és vicces magyarázatokkal igyekeztek alátámasztani a válások számának elburjánzását:
„A válás egyértelműen amiatt van, mert előtte megházasodtak.”
„Sok a házasság, így sok a válás. Míg a házasságok 50%-a végződik csak válással, addig a válások 100%-a kezdődik házassággal.”
„Olyan férfiak miatt van a válás, mint az én férjem is…”

Mi kell a nőnek? És a férfinak? Mit várunk el a párunktól leginkább?


Mindenkinek vannak elvárásai a saját párjával kapcsolatban. A legjobb és legegyszerűbb nyilván az lenne, ha mindenki tökéletes lenne, és egy tökéletes világban sok hibátlan ember tudna hosszú távon együtt élni szíve választottjával. (Bár egy kicsit kaotikus jelleget is előidézhetne, hiszen mi alapján választanánk?)
A való világ nem így működik. Kompromisszumokat kell kötnünk, priorizálni kell azt, hogy mik is az elvárásaink a másikkal szemben. Nehéz a döntés, főleg, ha csak 5 ilyen szempontot választhat az ember, válaszadóink ugyanis ezt a feladatot kapták.

Nagyításhoz kattintson a képre!

Ha a női és férfielvárások különbségeire koncentrálunk, akkor azt láthatjuk, hogy a férfiakkal kapcsolatban inkább igény a biztos megélhetés, anyagi jólét biztosítására való képesség. Ezen kívül a nők nagy része számára (43% a TOP5 szempontba sorolta!) kritikus szempont még az, hogy a társa ne legyen agresszív természet. A hölgyeknek viszont jobban oda kell figyelniük a kinézetükre, hiszen velük szemben magasabbak a külsőségekkel kapcsolatos elvárások, illetve emellett továbbra is szembesülniük kell a „nő mint háziasszony” szerepkör felvállalásának igényével. Női emancipáció tehát ide vagy oda, azért a hagyományos szerepekre vonatkozó igények még mindig fellelhetőek.

Érdekes tény ugyanakkor, hogy a férfiak és a nők legfőbb szempontjai alapvetően nem térnek el egymástól: mindkét nem hűséges, gyerekszerető, tisztességes/korrekt, talpraesett, életrevaló társat keres magának, akivel még beszélgetni is lehet. Ez alapján le lehetne vonni egy igazán kézenfekvő következtetést: ha mindenki megfelelne a saját maga által támasztott, a másikkal szemben megfogalmazott elvárásoknak, akkor a párok mindkét tagja elviekben boldog és kiegyensúlyozott lehetne. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ez még sincs így: nem 5 szempont alapján mérlegelünk ugyanis, a másikkal szemben millió meg egy elvárásunk van, aminek nagy része sokszor meg sem fogalmazódik bennünk. Sajnos sokszor beleesünk abba a hibába, hogy indokolatlanul sok elvárást támasztunk a másikkal szemben, miközben nem nézünk mélyen magunkba, hogy mi vajon úgy viselkedünk-e, annak megfelelő irányba tereljük-e a kapcsolatunkat, ami összhangban van a másik fél elvárásaival. Problémát tud jelenteni az is, ha az elvárásaink alapvető személyiségi jegyekhez kötődnek (mint a TOP5 elvárás közül a legtöbb is ilyen), és annak ellenére, hogy azt látjuk, hogy a párunk nem felel meg egy vagy több ilyen szempontnak, azt hisszük, hogy ezeken majd változtatni tud, és a mi segítségünkkel más ember válik majd belőle. De vajon lehet-e alapvető személyiségi jegyeken változtatni: hűtlen típusból hűségeset varázsolni, agresszívból jámbor természetűt, unalmasból szórakoztatót? Vannak olyanok, akik hisznek abban, hogy lehetséges…

a férfiak és a nők legfőbb szempontjai alapvetően nem térnek el egymástól
a férfiak és a nők legfőbb szempontjai alapvetően nem térnek el egymástól

Tudunk-e még hinni abban, hogy működhet?


Általában az várjuk a regényektől, különböző történetektől, filmektől, hogy happy enddel végződjenek, vagy ha nem is, akkor adjanak egy olyan „útravalót”, amit az ember emésztgethet, tanulhat belőle, kivetítheti a saját életére vonatkozóan.

A „happy end” az lehet itt talán, hogy a kutatásból kiderül az is, hogy a döntő többség (a hazai lakosság 81%-a) még mindig hisz abban, hogy egy párkapcsolat 10 év után is igazán jó tud lenni. Minden ezután következő megállapítást pedig inkább az „útravaló” kategóriába szántam.

A hitünket, mint láthatjuk, még nem vesztettük el, csak egyre többen és egyre inkább szkeptikussá válunk, lehet, hogy a kelleténél nagyobb mértékben is. Úgy gondoljuk, hogy nincs az jól, hogy ennyi tartós párkapcsolat, házasság bomlik fel, valami nem működik jól a mai világban. Bezzeg régen, még a nagyszüleink idejében, akkor az emberek még ki tudtak tartani egymás mellett… Arról azonban ritkán beszélünk, hogy ők vajon tényleg boldogabbak voltak-e nálunk. Az a tény, hogy a társadalom elítélte volna őket egy házasság megszakítása miatt, illetve az, hogy a nők egzisztenciális függősége a férfiaktól sokkal nagyobb volt, nem rótt-e rájuk akkora terhet és kényszert, ami miatt hajlandóak voltak inkább boldogtalanul leélni egy életet? Hiszen még annak ellenére is, hogy a mai világ már nem olyan elítélő azzal szemben, aki véget vet egy kapcsolatnak, és az anyagi kiszolgáltatottság sem jellemző már annyira, az emberek kétharmada (66%) gondolja úgy, hogy „sokan maguknak sem merik bevallani, hogy nem boldogok egy párkapcsolatban, mert sokkal kényelmesebb/egyszerűbb úgy élni tovább, ahogy eddig”. Mi lehetett akkor régebben?

A jelenlegi helyzet tehát nem biztos, hogy sokkal rosszabb, csak más. Továbbra is vannak „biztonsági játékosok”, akik azt vallják, hogy „jobb egy biztos kapcsolatban maradni még akkor is, ha az ember már nem igazán szereti a másikat”, de ez az attitűd már „csak” minden ötödik emberre jellemző. Az emberek nagy többsége inkább annak a híve, hogy tovább kell tudni lépni, ha tényleg szükséges, és nincs is ezzel alapvetően baj. A probléma inkább abban gyökerezik, hogy sokszor a még megjavítható, újjáéleszthető kapcsolatoknak is vége szakad (amelynek következtében gyerekek nőnek fel csonka családban) a tenni akarás hiányában. Több mint minden harmadik ember (38%) úgy vélekedik ugyanis, hogy „Nem érdemes harcolni egy nem működő kapcsolatért, hiszen úgyis jön majd egy másik”. Talán egy kicsit más lenne a világ, ha ezek az emberek inkább úgy gondolkoznának, hogy igenis érdemes harcolni, és a „fegyvert” elég akkor letenni, ha kiderült, hogy már tényleg nincs miért küzdeni…

És zárásként a kutatásból származó egyik kedvenc idézetem:
„Régebben a fiatalok házasságon kívüli kapcsolatát elítélték, ahhoz, hogy tartósan együtt lehessenek, szükséges volt a házasságkötés. Jelenleg az a menő, ha az egyik kapcsolat jön a másik után, ezért nincs szükség házasságra. Sajnos én özvegy vagyok, nem értem a mostani párkapcsolatokat, mert számomra a mindenekfelett álló szeretet és a bizalom volt a legfontosabb. Rettenetesen hiányoznak a nagy, meghitt beszélgetések még 5 és fél év után is. Környezetemben azt tapasztalom, hogy a párok nem beszélgetnek, csak minden apróságon duzzognak, mint az óvodások.”





Posted by NRC Marketingkutató in : Internet,

Kapcsolat

NRC Kft. 1034 Budapest, Kenyeres utca 28. www.nrc.hu

piackutatas@nrc.hu
Facebook Twitter

Küldjön üzenetet nekünk!