Niederfiringer Veronika: A mi kenyerünk java? – Öngondoskodás Magyarországon

2013. máj 22.



Az előrejelzések szerint 2050-re a 65 éven felüli népesség az aktív korú népesség 50%-át teszik majd ki , azaz ha mindenki dolgozna, akkor is mindössze két aktív korú jutna egy nyugdíjasra. Hogyan lesz képes megbirkózni a magyar társadalom az idősek eltartásának kihívásaival? Miből és hogyan fogunk megélni nyugdíjas korunkban?

Jelenleg az aktív korú lakosság csaknem fele úgy véli, időskori megélhetése nagyobb részét az állami nyugdíj adja majd, alig negyedük rendelkezik bármilyen nyugdíjcélú megtakarítással. A nyugdíjpénztárak iránti bizalom meglehetősen alacsony, sokan akkor sem lennének pénztártagok, ha a lenne pénzük rá. Legtöbben saját megtakarításaikban bíznak, de jelenleg a lakosság mindössze egytizede képes rendszeresen pénzt félretenni, ráadásul jóval alacsonyabb összeget, mint az egy megfelelő mértékű nyugdíj-kiegészítéshez elegendő lenne – derül ki az NRC legújabb kutatásából.

Az öngondoskodással kapcsolatos lakossági attitűdök nem csupán társadalmi hatásukat tekintve érdekesek. A biztosítók, pénzintézetek és pénztárak számára sem érdektelen információ, hogy hol tart ma az öngondoskodással kapcsolatos gondolkodás, hiszen létük a tagok számától és fizetőképességétől függ. Mekkora és kikből áll a jelen aktív lakosságának az a csoportja, amely nyitott az öngondoskodásra? Mekkora összeggel lennének képesek és hajlandók jelenlegi jövedelmükből fizetni azért, hogy nyugdíjas éveik megélhetését megkönnyítsék? Hogyan lehetne növelni az öngondoskodásra való hajlandóságot, milyen fő akadályok állnak szélesebb körű elterjedése előtt? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat kutatásunkkal, amely azt vizsgálta, hogyan viszonyul az aktív korú, 18–59 éves, nem nyugdíjas lakosság az öngondoskodáshoz: mit és hogyan akar és tud megtenni a ma fiatalja azért, hogy időskorában megélhetése ne pusztán az államtól függjön?

Mi a baj?

Kevesek számára tudnánk újat mondani a magyar nyugdíjrendszert érintő közeljövőbeli kihívásokkal kapcsolatban. Miközben nagyjából öt járulékfizető lenne képes „eltartani” egy nyugdíjast, ma alig 4 millió foglalkoztatott és közel 3 millió nyugdíjas él Magyarországon , azaz 1,4 járulékfizető jut egy nyugdíjasra. A népesség öregedése egyre gyorsul, a foglalkoztatottak, a járulékfizetők száma nem nő kellő mértékben, a minimálbérre bejelentett, ezáltal minimális járulékot fizető munkavállalók száma kimagasló. A 2013-as évtől megkezdődik a Ratkó-gyerekek nyugdíjba vonulása, a rendszer további terhelését hozva. Ma már senki nem vitatja a jelenkori demográfiai mutatók mellett, hogy az alacsony születésszám, a várható élettartam növekedése fenntarthatatlanná teszi a klasszikus felosztó-kirovó nyugdíjrendszert. A fenntarthatóság igényére adott válasz az állam részéről a rendszer reformja, a nyugdíjkorhatár emelése, a nyugdíjak összegének megváltoztatása, az aktív lakosság oldaláról az egyéni takarékoskodás lehet. Sokan belátják, hogy az időskor megélhetési nehézségein csak a jelenkor egyéni megtakarításai segíthetnek, a hangsúlyok egyre inkább az öngondoskodás motiválása felé tolódnak.

A 15–64 éves lakosság aránya évek óta növekvő mértékben haladja meg a gyermekkorúakét, a magyar társadalom öregedése felgyorsult . A még várható élettartam 60 éves korban a férfiaknál átlagosan további 17, a nőknél 22 év , ami a jelenlegi nyugdíjkorhatároknak megfelelően a férfiak esetében 15, a nőknél körülbelül 20 nyugdíjban eltöltött évet jelent.

A kérdés így hát „mindössze” az, hogy miből fogunk megélni abban a 15-20 évben, ami a munka utáni években jó eséllyel adatik nekünk egy olyan társadalomban, ahol az aktív korúak már csak számosságuk okán sem lesznek képesek finanszírozni a mi megélhetésünket? Mennyire érzik magukénak a jelen aktív korúi a gondolatot, hogy az állami gondoskodással szembeni elvárások mellett/helyett maguk tegyenek (félre) idősebb napjaik anyagi biztonságáért?

Miből fogunk élni?

A többség még mindig épít az állami nyugdíjra: jelenleg a 18–59 éves – még nem nyugdíjas – lakosság több mint fele (56%) valószínűsíti, hogy kap majd az államtól nyugdíjat, és a vizsgált népesség csaknem fele (45%) úgy véli, időskori megélhetése legalább felét az állami nyugdíj adja majd. Természetes, hogy a fiatalabbak számára ez még a távoli és bizonytalanabb jövő, mégis a mentalitás változását sejteti, hogy a 18–39 évesek több mint fele, a 40–49 évesek 40%-a valószínűsíti, hogy nem lesz jogosult állami nyugdíjra. Miközben a többség remél az államtól nyugdíjat, szinte kivétel nélkül (93%) azt gondolják, hogy az legfeljebb csak az alapvető dolgok megvásárlására lenne elegendő. Sokan, a lakosság fele úgy véli, az állami nyugdíj önmagában a szűkös megélhetéshez sem lesz elég. Ezért is érthető, hogy bár a válaszadók legnagyobb súllyal még mindig az állami nyugdíjra számítanak – úgy saccolják, időskorukban a havi megélhetésükhöz szükséges összeg több mint kétötödét az államtól kapják majd –, a legtöbben úgy vélik, megélhetésükhöz más forrásokat is igénybe kell venniük: a havi bevételek átlagosan 15-16%-át nyugdíj mellett végzett munkából, illetve saját megtakarításból gondolják fedezni. Az önkéntes megtakarításokból (nyugdíjpénztári vagy biztosítótól) származó összeget időskori havi bevételük mindössze egytizedére teszik átlagosan, miközben ugyanilyen mértékben számítanak családi segítségre is.

Összességében – a nullától eltérő bármilyen mértékben – jövőbeli büdzséje bevételi oldalán állami nyugdíjra a válaszadók kilenctizede számít, míg saját megtakarításban vagy nyugdíj melletti munkából származó jövedelemben körülbelül hattizednyien reménykednek. Nyugdíjpénztári járadékra csak 43%, életbiztosításból származó járadékra mindössze 25% számít.

Gondol-e már rá?

Bár az öngondoskodás alapját képező hosszú távú gondolkodást, előretervezést még sokan hiányolják a magyar mentalitásból, ma az aktív korú lakosság felét saját bevallása szerint foglalkoztatja a nyugdíjas évek megélhetése. Nincs különbség ebben az egyes társadalmi csoportok között, egyedül az életkor befolyásolja, hogy kit mennyire aggasztanak a munka utáni évek: míg a 18–29 évesek mindössze 38%-a, az 50 éven felüliek csaknem háromnegyedét (72%) foglalkoztatja már ez a kérdés.

Jelenleg a 18–59 évesek alig negyede rendelkezik bármilyen nyugdíjcélú megtakarítással, háromnegyedük semmiféle pénztári befizetéssel vagy olyan félretett összeggel nem bír, amit kifejezetten nyugdíjas éveire szánna. Csaknem egyötödük tagja önkéntes nyugdíjpénztárnak, csaknem ugyanannyian, ahányan egészségpénztári tagok. Önkéntes nyugdíjpénztáraknak elsősorban a 40 éven felüliek, ezen belül is a 40–49 évesek tagjai, a felsőfokú végzettségűek és a magasabb jövedelemmel rendelkezők. Az egészségpénztárak tagjai is magasabb státuszúak, de ezek a – 40 éven felüliek mellett – a 30–39 éves korosztályt is meg tudják szólítani. Valamely magánnyugdíjpénztárnak a vizsgált népesség mindössze 8%-a tagja, de további 55%-uk bár jelenleg nem, korábban tag volt.

A sajátunkban bízunk…

Miközben sokan számítanak az államtól nyugdíjra, azt már kevesen gondolják, hogy az önmagában megoldást jelenthet időskori megélhetésükre. A jelen aktív korú lakosságának több mint nyolctizede nem hiszi már, hogy felesleges saját magunknak a nyugdíjas évekre félretenni, az állam úgysem hagyja magára a nyugdíjasokat, ezzel párhuzamosan a vizsgált népesség háromnegyede kétli, hogy az állami kifizetésekben hosszú távon meg lehet bízni, és ugyanennyien tartják elképzelhetőnek, hogy egyáltalán nem kapnak majd nyugdíjat az államtól. Emellett az állami nyugdíj alapját képező nyugdíjjárulék megfizetését is a 18–59 éves lakosság mindössze egyharmada véli az időskori megélhetés biztosítékának. Elgondolkodtató, hogy ma az aktív korúak csaknem kilenctizede úgy véli, hogy olyan gyorsan változnak a jogszabályok, hogy nem is lehet ráhatásuk arra, hogy mennyi pénzük lesz nyugdíjas korukban.

Ugyanakkor a különböző pénztárakba való befizetés is kevesek számára vonzó. Az aktív korú lakosság csaknem fele (46%-a) úgy érzi, a nyugdíjpénztáraknak fizetni felesleges pénzkidobás. Az egészségpénztárakról egy hajszállal kevesebben gondolják ezt, de az egészségpénztári befizetésekről is az aktív korú lakosság csaknem fele gondolja, hogy nem éri meg saját maga számára. Úgy tűnik, a nyugdíjpénztárak jelenleg nem tudnak reális, megbízható alternatívaként megjelenni az állami nyugdíjrendszerrel szemben: csak minden második aktív korú gondolja, hogy a nyugdíjas évek biztos megélhetésének legbiztosabb módja valamilyen nyugdíjpénztárba fizetett előtakarékosság, 42% akkor sem lenne tagja öngondoskodási pénztárnak, ha lenne rá pénze.

A legtöbben a saját megtakarításban bíznak; az aktív korúak több mint nyolctizede gondolja, hogy a nyugdíjas évek anyagi biztonságát az önálló (államtól, pénztáraktól független) megtakarításaik alapozhatják meg.

Az öngondoskodás gondolatára nyitottabbnak tűnnek jelenleg a nők, a 40 évnél fiatalabbak, az iskolázottabbak és az átlagon felüli jövedelemmel rendelkezők, a pénztárakba való befizetést szintén a magasabb státuszúak, de főként éppen a 40 éven felüliek tartják értelmes megoldásnak, míg a nők, az idősebbek, a vidékiek és alacsonyabb iskolai végzettséggel bírók, valamint a havi 150 ezer nettónál kevesebbet keresők között többen érzik úgy, hogy nincs pénzük arra, hogy időskorukra félretegyenek.

Kinek van erre pénze?

Az öngondoskodáshoz a mentalitás változása, a hosszú távú gondolkodás mellett azonban pénz is kell, nem csupán a szükséges összeg, hanem biztosnak vélt megélhetés szükséges. Jellemző, ahogy válaszadónk fogalmaz: „Az öngondoskodás alapvető eleme a megfelelő nagyságú jövedelem, viszont (…) ennyi pénzből nincs mit megtakarítani, vagyis nincs miről beszélni, míg ez nem változik!”

Az aktív korú lakosság 80%-a bár jónak tartja az öngondoskodást, úgy ítéli meg, hogy nincs pénze arra, hogy előtakarékoskodjon. Az elmúlt egy év során alig tizedüknek volt lehetősége arra, hogy rendszeresen, (majdnem) havi szinten pénzt tegyen félre, a lakosság kétharmada még eseti jelleggel sem tudott pénzt megtakarítani. Nem meglepő, hogy a magasabb státuszúak, magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők, fővárosban élők, nagyobb jövedelemmel rendelkezők között többen tudnak havonta félretenni. Ugyanakkor érdekes és fontos tény, hogy éppen a kor előrehaladtával, a nyugdíjaskor közeledtével egyre kevesebbek tudnak takarékoskodni; míg a negyven éven aluliak csaknem kétötöde tud legalább eseti jelleggel pénzt megtakarítani, addig az ennél idősebbek mindössze negyedéről mondható ez el. Kemény érv tehát a lehetőség hiánya: ha már lenne is rá igényünk, pénzünk nemigen van arra, hogy havi szinten jelentősebb összeget takarítsunk meg.

Mennyi az annyi?

Banki szakértők számításai szerint ahhoz, hogy valaki 65 éves kora után még 15 éven keresztül például havi 80 ezer forinttal ki tudja egészíteni a nyugdíját, 25 évesen kezdve a takarékoskodást havi szinten csaknem 20 ezret, 35 évesen kezdve 30 ezret, 45 évesen kezdve több mint 40 ezret kellene megtakarítania, de egy mai 30 évesnek ahhoz, hogy csak havi ötvenezerrel kiegészüljön a nyugdíja majd, már most havi 10-15 ezer forintot kellene előtakarékoskodni.

Ilyen mértékű megtakarításra azonban jelenleg nagyon kevesen képesek hazánkban. Az aktív korú lakosság azon egyharmada, akiknek az elmúlt évben legalább eseti jelleggel volt arra lehetőségük, hogy megtakarítsanak, jellemzően jövedelmük 10-15%-át tudták félretenni egy adott hónapban, és ebben nincs különbség a jövedelem mértéke szerint: a jövedelemhez viszonyított arányában érdekes módon nagyságrendileg ugyanannyit takarít meg az, aki jobban és az, aki kevésbé jól keres. A takarékoskodó egyharmad nagyobb része több mint százezret visz haza havonta, de az alkalmankénti megtakarítások így is csak havi 14-20 ezer forintot jelentenek. Tovább árnyalja a képet, hogy a jelenlegi magán-, önkéntes nyugdíjpénztári vagy egészségpénztári tagok átlagosan 6-7000 Ft-ot fizetnek be havonta, kétharmaduk legfeljebb hatezret, a 10 ezer forinton felüli befizetések aránya mindössze 15% körüli.

Mindebből jól látszik, hogy igen kevesek számára elérhető, hogy havi szinten akár 10-20 ezret félretegyenek. Jelentősebb időskori megtakarítást még azok is nehezen érhetnének el, akik ma megtehetik, hogy rendszeresen takarékoskodnak, egyszóval keveseknek van és viszonylag kevés pénze arra, hogy éljenek az öngondoskodás lehetőségével.

Merre tovább?

Hogy mi lesz harminc év múlva, hogyan gondoskodunk majd önmagunkról, hogyan gondoskodnak majd gyerekeink rólunk, hogyan gondoskodnak aztán saját magukról, hogyan tudunk egy fenntartható nyugdíjrendszert kialakítani, ki tudunk-e alakítani egyáltalán? Ma még válaszra váró kérdések ezek, az azonban már most is jól látszik, hogy az öngondoskodás nagyobb térnyerésének útjában mára már nem a hosszú távú gondolkodás vagy a probléma ismeretének hiánya áll, sokkal inkább a pénztárak, pénzintézetek iránti bizalmi deficit az, ami az öngondoskodás intézményesített formái elé akadályt gördít. A többség leginkább a saját megtakarításaiban bízik, de sajnos sok esetben csak bízna, mert a legjelentősebb akadály a takarékoskodás esélytelensége, a kellő mértékű jövedelem hiánya. Ma már nem feltétlenül az öngondoskodás iránti gondolati nyitottság térnyerése, sokkal inkább – az anyagi biztonság, a megtakarításra is lehetőséget adó biztos jövedelem mellett – a lakossági bizalom és kiszámíthatóság növekedése hozhat megoldást, eredményezhet változást az időskorra való előtakarékoskodás gyakorlata terén.

Az eredmények az NRC 1200 fős, a 18–59 éves lakosság körében, nem, kor, iskolai végzettség, régió és településtípus szerint reprezentatív mintán készült kutatásából származnak, az adatfelvétel 2013. február 11–19. között zajlott.

Posted by NRC Marketingkutató in : Pénzügy,

Kapcsolat

NRC Kft. 1034 Budapest, Kenyeres utca 28. www.nrc.hu

piackutatas@nrc.hu
Facebook Twitter

Küldjön üzenetet nekünk!